Erdélyi József megható költeménye visszahozza a régi, falusi reggelek idilljét. Amikor sárgarigó fütyült a fán. Azt fütyülte, hogy élni jó, hogy élni jó; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyők alatt. Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek, sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át, fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan, hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyők alatt kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó, de halni szebb, de halni jobb, s én mosolygok és meghalok.
Zene: Komáromi István
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
