Huszonnyolc éve gyógyít, nemzetközileg elismert idegsebész, mégis minden reggelét gyakorlással kezdi a boncteremben. Családapaként megtörtént vele az, ami minden szülő rémálma: a születésnapján egy tragikus baleset miatt elveszítette legkisebb gyermekét, az akkor 10 éves Marcit.
A tragédia nemhogy megtörte őt, de megerősítette hitében és az elhatározásaiban.
- Katolikus neveltetésben részesültem, ám 16 évesen elhagytam a hitemet. Vallásos maradtam persze, de a magam módján. Amolyan „talicskaistenem” volt: én akartam irányítani. Belefért mindent: a hűtlenség, a kicsapongás. Krisztusi koromban nemhogy őt követtem volna, de megjártam minden mélységet, és nem éreztem jól magam benne. Elkezdtem a gyermekkorom templomait végiglátogatni. És egyszer csak, mint egy villámcsapás, jött egy felismerés arról, hogy hol is van a helyem. Otthagytam a „tékozló fiú” disznóólját, amit magam hoztam létre, és visszatértem. A feleségemhez, a gyerekeimhez és Istenhez. A legkisebb büntetést kaptam, az elvesztegetett időt: az élettől, mert Isten nem büntet. Később aztán, amikor ártatlanul hatalmas veszteség ért, még jobban elmélyült a hitem.
- A fia halálára céloz, gondolom.
- Beszélhetünk róla nyugodtan. Azon a napon volt Marci születésnapja. A keresztszülei jöttek hozzánk vendégségbe, és amikor megérkeztek, keresni kezdtük őt. Azt hittük, elbújt. Kimenve az udvarra láttam, hogy a régi medencében feküdt. Csak húszcentis víz volt benne, a téliesítés miatt. Valószínűleg kapott egy epilepsziás rohamot, és beleszédült. Félórával előtte még megöleltem őt. Az emberek azt mondják, el kell gyászolni a halottakat. Marci azonban, úgy érzem, a mai napig itt van velem, ugyanabban az öröklétben vagyunk, amiről Krisztus beszél az Evangéliumban. Csak épp fizikailag nem látom, és nem tudom megölelni őt. Még. Mert egyszer, a hitem szerint erre is sor kerül majd. A halála meghatározta a további életem. Elveszítettem a legkedvesebbet, de a tragédia drámává szelídült, a szenvedő Krisztussal, ahol a katarzist lelki emelkedés követi, így nincs félelem, szomorúság. Ezt közvetítem az embereknek. A Szűzanya is nagyon sokat segít, és persze a feleségem, a családom. Nem is akarok semmit, csak teszem a dolgom, és Teréz anya szavaival élve: „hagyom, hogy ceruza legyek Isten kezében”. Ez a boldogság.
Csókay András idegsebész, agykutató 1956. február 16–án született Budapesten. Építőmérnökként szerzett diplomát, majd kitanulta az orvostudományt. Nemzetközileg elismert agysebésszé az általa kifejlesztett éralagút-technika tette. Prima Primissima díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével kitüntetett szakember. Forrás: Blikk
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
